CIÓ

56. nap

Reggel (jó kit akarok átverni 11 kor keltünk, szóval olyan dél körül) bementünk Lucával Mersinbe hogy ajándékot vegyünk. Nem volt egy nagy siker, Luca végül semmit nem vett, én viszont beszereztem egy remek hűtőmágnest, már látom mennyire fog neki örülni az egész család.
Viszont kipróbáltuk a Mekit ahol egyfolytában Török Hetek van, Luca szerint Atatürk menüt ettünk, szerintem Alatürka volt de nem veszünk össze azon hogy nem tud olvasni. Amúgy is, az ember itt mindenhol Atatürkbe botlik, van is egy remek játékunk, ha bemegyünk egy szobába/boltba/bárhova, az nyer aki először megtalálja Atatürk képmását (Atatürk zászló, Atatürk sál, Atatürk bögre, Atatürk és a himnusz című sablonkép stb....)

Délután a másik csoport jött Kazanliba, tartottak egy előadást a helyi gazdáknak ami számomra végtelenül érdektelen és legalább ugyanennyire unalmas volt. A legjobb kérdezz-felelek szekció volt, a gazdák törökül mondtak valamit, Seyhan lefordította angolra aztán a választ vissza törökre. Az egyik gazda nagyon szépen beszélt, a többi farmer meg is tapsolta az IQ fighter csoport meg csatlakozott a tapsviharhoz, nagyon felemelő volt. Mondjuk mikor Seyhan lefordította kiderült hogy kb elküldte a fenébe az egész előadást de hát annyi baj legyen, nagyon szépen mondta, járt a taps.

Éjjel elmentünk velük teknőst menteni, nagyon professzionális , egyes sor, senki nem beszél, ha meglát a vezető egy teknőst akkor mindenki leguggol és négykézláb oda lehet osonni megnézni de nagyon óvatosan.
Mi is pont így szoktuk csinálni. És nem haltunk meg a röhögéstől mikor harminc ember kezdett el nagyon lassan odanégykézlábalni a szerencsétlen teknős köré.
Kicsit lassú volt a professzionális módszer, egy óra alatt nagyjából 300 métert sikerült megtenni, aztán a másik csoportnak már késő volt és hazamentek aludni. Mi meg másfél óra alatt leellenőrizünk a maradék négy és fél kilométeres partszakaszt.
Hiába nem vagyunk elég professzionálisak.